× 2. fejezet - Alvajáró ×

Szemeim kereken merednek apámra, aki kérdésemre hirtelen nem tudja, mit is válaszoljon.

- Iskola. Azért hoztunk ki az utolsó pillanatban, hogy be tudd fejezni a gimnáziumot, és tudj majd kezdeni valamit az életben. Úgyhogy holnap mehetsz.

Pislogok. Nagyon sokat. Ugye most csak viccelnek velem? Kihoznak egy börtönből, és bedugnak egy másikba? Ráadásul utálok tanulni, de járjak iskolába? Na, biztos hogy nem! Apám észreveszi rajtam, hogy nem túlságosan örülök a hírnek, ezért biztatásképp megszorítja a kezem. Erre csak egy dühös pillantást lövellek felé, ő pedig veszi a lapot, és inkább elenged.

- Nos, akkor talán pakolj ki, ha pedig megéhezel, gyere le. Van vacsora.

Bólintok, majd újból becsukom az ajtómat. A hírtől sokkolva kezdem el kiszórni a cuccaimat a táskámból, és csak hagyom, hadd essen minden oda, ahova épp érkezik. Nem sok mindenem van, amit el kellene pakolni, a pár szakadt ruhámon, néhány könyvön, és a kalapjaimon kívül. Egy éles pillantást vetek a nagy szekrényre, mely az ágyammal szemben helyezkedik el. Hatalmasra tárom a két ajtaját, és szemügyre veszem belülről is. Arra gondoltam, hogy üres lesz, de amint kinyitom, látom, hogy ruhakupacok foglalják el egyik oldalt a polcokat, a másik felében pedig vállfára aggasztva függ pár darab. Gondolok egyet, és egyesével kiszedegetem a ruhákat, hogy aztán sorban dobáljam arrébb őket. Egyáltalán nem az én ízlésem. Pár alapdarab marad a szekrényben, amiket talán hajlandó leszek egyszer hordani, azonban a padlón egy nagy kupac gyűlt össze, hála a szelektív gyűjtési módszereimnek. A saját holmiim bepakolom a kiszedettek helyére, majd úgy döntök, hogy megnézem a fogva tartóimat. 
A szüleim a konyhaasztalnál ülnek, és suttogva beszélgetnek. Ahogy befordulok az étkezőbe, mindketten elhallgatnak, és kíváncsian néznek rám. Kihúzom az egyik széket, majd lassan leülök. Még mindig bámulnak.
- Mi az? Mit néztek ennyire?
Szavaim kicsit kemények, látom anyámon, ahogy apró grimaszra húzza arcát. Eddig jól haladunk.
- Semmit, Cassie. Nem vagy éhes?
Kedveskedés. Úgy tesz, mintha érdekelné, mi van velem. Mintha az elmúlt 10 esztendőben az anyámként viselkedett volna. Legszívesebben arcon csapnám valamivel, hogy ő is érezzen egy kis fájdalmat. De rájövök, hogy a fizikai fájdalom hamar elmúlik. Ide valami más kell. Ezért megpróbálok megütni egy olyan kemény hangszínt, amit csak tudok.
- Reggel kirángattak az ágyamból, hogy pakoljak, mert hazamegyek. Amint ez megtörtént, csendben kellett ülnöm két órán keresztül, reggeli nélkül. Majd jöttetek értem, és újabb két óra ment el azzal, hogy idehozzatok. Körülbelül egy órája lehetek itt. Nem, azt hiszem, ez alatt az idő alatt egyáltalán nem éheztem meg!
Látni akarom, hogy a lelkedbe tapostam. Mondd, hogy sikerült! - könyörgök magamban. Azok ketten csak összenéznek, majd apám bólint. Tehát valószínűleg egyikük felfogta, mire akartam célozni. Végre valahára! Anyám feláll, elővesz egy tányért, és pakol rá valamit. Közben apám odahív, hogy üljek le. Nagy duzzogva helyet foglalok, a lehető legmesszebbre tőlük. Apám szemében csalódottság csillog. Ez engem felvillanyoz. Mintha csak karácsony lenne, és az ajándékaimat bontogatnám. Felbecsülhetetlen!
Anyám lerakja elém a tányért, amin valami tészta és hús van. Megkordul a gyomrom. Régen volt már, hogy valami normálisat ettem. Az intézetben lévő kaja inkább hasonlított a disznók elé rakott moslékra, és az íze sem volt különb. Így legyűrve a büszkeségem, egy falatot helyezek a számba. Az ízek elöntik ízlelőbimbóimat, és hirtelen úgy érzem magam, mint aki a mennybe került. Ha más nem is, az étel nagyon hiányzott! Olyan hamar falom be az egész tányérra való ebédet, hogy azok ketten még pislogni is elfelejtenek.
Anyám ezt jó jelnek véli, mert megkérdezi:
- Szeretnél még?
Csak bólintok, majd a kezébe nyomom a tányért. Nehogy azt gondolja, hogy emiatt majd kis angyalkává fogok változni, mert akkor hiú reményeket táplál. Az nem fordulhat elő velem! Apám egy ideje már néz, mire rámordulok:
- Mi az? Ennyire érdekes vagyok?
Egy izom megrándul az arcán, de nem szól vissza. Nem csatlakozik a kis játékomhoz.Helyette inkább felesleges locsogásba kezd.
- Ha végeztél, elnézhetnénk a közeli áruházba. Kellene venni neked pár dolgot, amit elvihetsz magaddal az iskolába. Jó ötlet, nem?
Nem. Kicsit sem. Sőt, borzasztó ötlet! Komolyan, tényleg azt hiszi, hogy ezzel majd eléri, hogy normálisan viselkedjek vele? Velük? Ezt benézte.
Azonban arra hamar rádöbbenek, hogy apám az ilyenekkel kicsit sem viccel. Így vasárnap délután, az utolsó szabad napomon, a város legnagyobb áruházában álldogálok, és egy bazi nagy kocsival követem apámat, aki boltról boltra jár, és egyre csak szórja bele a cuccokat. Egy papírírószer boltnál állunk meg épp, és az iskolatáskákat kezdi mutogatni nekem. 
- Melyik tetszene? Szerintem vannak itt nagyon aranyos darabok is!
Körbenézek a kínálaton, de minden, ami eszembe jut róluk, az az utálatos, nem az aranyos. Rózsaszín táskák, mintás táskák, valamelyiknek még plüss fül is van az oldalán, mintha csak egy ártatlan plüssmedvét kényszerítenének arra, hogy könyveket tömhessenek a gyomrába. Ez az ötlet tetszik, de a táska már kevésbé. Apám kezdi egy kicsit felhúzni magát, látom a homlokán kidagadó érből.
- Cassie, választanod kellene. Nem érünk rá egész nap, remélem ezt megérted!
- Nem lehetne valami, hogy is mondjam, kevésbé giccses darabot a szemem elé rakni? Ettől a sok szartól megvakulok!
Az eladó elkerekedett szemekkel néz hol rám, hol apámra, miközben valószínűleg azon jár az agya, hogy ki kellene zavarnia minket az üzletből. Azonban apám ezt is el tudja intézni. Még nem robban.
- Akkor mégis milyet szeretnél, ha? Mi az, ami megfelel neked?
Az eladóra nézek, hogy még véletlenül se kelljen annak a kígyónak a szemébe pillantanom.
- Egy sima fekete hátizsákot szeretnék, és ígérem, már itt sem vagyok!
A nő bólint, majd bemegy egy ajtón, ami a pult mögött helyezkedik el. Gondolom, az lehet a raktár. Apám megtörli izzadtságtól gyöngyöző homlokát, majd rám néz.
- Muszáj mindent, és mindenkit utálnod?
Mielőtt válaszolhatnék, a nő a kezembe nyomja a sima iskolatáskát, amit elveszek tőle, majd kedvesen apámra mosolygok, és úgy felelek.
- Ha tíz évet töltenél egy intézetben, ahol mindenki azon van, hogy megszabaduljon tőled, te sem lennél elragadtatva a helyemben!
Azzal a kocsiba dobtam a táskát, és otthagytam őket, hadd intézzék el a dolgaikat.

× 1. fejezet – Tűz és harag ×

Zenéért katt

Egy kínkeserves autóút után végre kikászálódhatok az illatosítótól bűzlő járműből, amitől olyan hányingerem támadt, hogy megpróbálok nem hangosan öklendezni. Drága édesanyám végigmér, gondolom észrevette, hogy gyorsabban veszem a levegőt. De nem kérdez semmit. Miért is tenné?

Apám kiveszi a csomagtartóból az utazótáskámat, amibe belefért minden cuccom. Ruhák, használati tárgyak, egyéb létfontosságú dolgok, majd elindult a bejárati ajtó felé. Miután rájöttek, hogy őrült vagyok, úgy döntöttek, talán egy kis környezetváltozás jót tesz majd, így magunk mögött hagyva Chicago városát, fogtuk magunkat, és átköltöztünk az esős, unalmas Londonba, ahol az eddig is csekély mértékű életkedvem a nulla alá csökkent. Egyedül a házunkat szerettem, mert hatalmas volt, mint egy kastély, nem túl díszes, afféle régi, de elegáns. És volt benne valami hátborzongató is. Talán a ház előtt álló nagy tölgyfa miatt, ami egész évben beárnyékolta az utca felé néző részt, és az erkélyt is.

Tíz év után újra a ház előtt állni pedig felemelő érzés. Mintha csak hazaérkeznék. De azt mondják, otthon ott van, ahol szeretnek. Engem pedig senki sem szeret. Lassan elindulok apám után, és mosolyogva hallgatom, ahogy a falevelek csikorognak lépteim alatt. El is határozom, hogy amint kipakolok, és túlesek a kötelező beszélgetésen, és az „örülünk, hogy itthon vagy” maszlagon, egyből kijövök ide, talán sétálok egyet. Az ajtó nyikorogva tárul ki előttem, én pedig úgy lépem át a küszöböt, mintha csak a templomba lépnék be. Fura, de mintha éreznék valamit. Lehet, hogy csak az álmosság beszél belőlem. Vagy valóban őrült lennék? Nem, az teljesen kizárt.

El is felejtettem, mennyire hatalmas a beltér. Csak forgatom a fejem, próbálok rájönni, mi az, ami megváltozott, mióta utoljára kiléptem innen. De nem találom a megoldást. A szüleim megállnak a lépcső alján, és türelmesen várják, hogy körbeszaladjak a nappalin, megérintve minden egyes bútort és dísztárgyat, mintha attól az elmúlt tíz év összes emléke megváltozna. Aztán rájövök, hogy ez hülyeség. Ők bedugtak engem egy elmegyógyintézetbe, most pedig elvárják, hogy úgy tegyek, mintha minden normális lenne. Mintha én normális lennék. Komor arccal megállok előttük, de mindketten kitartóan mosolyognak rám. Legszívesebben lekaparnám az arcukról még a bőrt is.

- Cassie, gyere, megmutatjuk a szobád. Egy picit felújítottuk, reméljük, elnyeri a tetszésed.

Apám jópofizása visszahozza a hányingeremet. Megvonom a vállam, fellépek a lépcsőre, és otthagyom őket. Hallom, hogy jönnek utánam. Elkezdek azon gondolkodni, hogy vajon ha menekülni próbálnék, merre kellene futnom. Elvégre az emelet elég magasan van, az ablak nem lenne jó megoldás. Kivéve, ha szeretnék egy-két törést. Ezt az ötletet inkább elvetem, és tanácstalanul megállok a folyosó közepén. Emlékeim között kutatva próbálok rájönni, hogy melyik lehet az én hálóm, de hiába, semmi. Hátrafordulok, és megvárom, míg apám mellém ér, majd megsimítja a vállamat, és odamegy az egyik, baloldalon elhelyezkedő ajtóhoz. Magához int, mire unottan odasétálok, és várom, hogy végre lenyomja a kilincset.

- Mint mondtam, az egészet felújítottuk, csak a te kedvedért! – mondja el még egyszer, én pedig csak forgatom a szemem. Azt hiszem, végre leesik neki, hogy nem különösebben izgat a téma, csak szeretnék már végre kipakolni, és pihenni. Hatalmasra tárja előttem az ajtót, nekem pedig kiég a retinám. Komolyan, mégis mit gondoltak, hány éves vagyok? Tíz?

Az egész szoba rózsaszín, ráadásul az a visszataszító baba pink árnyalat. A falak, a szőnyeg, de még az ágyam is. A bútorzat pedig fehér. Hányinger. Érdekes fintort vághatok, mert anyám elkerekedett szemekkel kérdezi meg:

- Nem tetszik, kincsem?

Felnevetek. De nem azzal az ártatlan nevetéssel. Mélyről jön, és ördögien hangzik. A szüleim tesznek is egy lépést hátra, és megrökönyödve figyelik, ahogy hangosan hahotázok. Mikor kicsit nyugszik, megszólalok.

- Először is, ne szólíts kincsemnek, mert nem vagyok az. Másodszor pedig, ez itt – mutattam körbe a szobámnak nevezett poklon – undorító. Nem tudom, honnan szedtétek az ötletet, de nagy hiba volt. Az biztos, hogy amint lehet, átrendeztetem! – mondom ki könyörtelenül. Apám arca dühös grimaszba torzul, majd szinte ordítva felel.

- Inkább hálásnak kellene lenned, te kis taknyos, hogy elhoztunk onnan! Lehet, hogy jobban tettük volna, ha még egy évre ott hagyunk, hogy aztán 18 évesen elküldjenek, és azt kezdj a nem létező életeddel, amit akarsz!

Fájdalmat kellene éreznem. De sajnos a szavai kicsit sem leptek meg, és fájdalom helyett inkább düh vette át az érzéseim felett a hatalmat.

- Hálásnak? Ugyan miért? Mert elhoztatok? Kérlek, ha nem dugtok be oda, akkor most nem kellene itt fesztivált rendezni. Ja, hogy nincs életem? És azt kiknek köszönhetem? – ordítok, torkom szakadtából. Kezem ökölbe szorul, és nagyot ütök a rózsaszínre mázolt falba. Annak nem lesz baja, azonban a kezem sajogni kezd. De nem érdekel. Összehúzott szemekkel nézek a szüleimnek csúfolt kígyókra. Anyám sírni kezd, ami csak még jobban felidegesít. Minek bőg? Én sírhatnék, hiszen engem dugtak be a gyogyóba, rólam gondolja mindenki, hogy megőrültem. És még nekik áll feljebb? Na, azt már nem!

Kitaszigálom őket a szobából, minden izmomat megfeszítem, de apám így sem akarja feladni. De ma rossz emberrel kezdett ki. Minden idegemmel arra koncentrálok, hogy kezeimbe minél nagyobb erőt vigyek, és egy nagyot lökök a férfin, aki megbotlik, és kilép az ajtón. Azzal a lendülettel be is csapom, majd a zárba helyezett kulcsot elfordítom, hogy nem tudjanak visszajönni. Pár másodperc sem telik el, de apám dörömböl az ajtón, és arra kér, hogy engedjem be. Azonban ezt nagyon elrontotta. Nem fogom beengedni, azt már nem!

Helyette inkább kiordítok neki:

- Hagyj békén, hadd éljem a nem létező életemet! Nem kértem, hogy hozzatok el, nem kértem, hogy legyetek a szüleim! Akkor ti se kérjetek tőlem semmit!

Hatalmas sóhaj szakad ki belőle, még a csukott ajtón keresztül is tisztán hallom. Csak nem találtak be nála a szavaim? Mert akkor nagyon jól játszok. Apró mosoly jelenik meg az ajkaimon. Szülők - Cassie, 0:1. Hogy valamit kezdjek is magammal, valamint azzal a pokollal, amit szobának csúfoltak, kinyitom a hatalmas ablakot, engedve, hadd jöjjön be egy kis friss levegő. Undorodva vetek egy pillantást az odahelyezett rózsaszín függönyre, és azzal a lendülettel le is szakítom a helyéről. Apám még mindig kitartóan áll az ajtóban, valószínűleg tökéletesen hallja, hogyan rendezem át a helyiséget, ezért jólelkűen újra bekiabál:

- Cassie… kérlek. Ne haragudj! Nem gondoltam komolyan. Figyelj, kössünk egyezséget! Ha megígéred, hogy tisztelettel bánsz velünk, akkor holnap iskola után elmegyünk, és veszünk neked új cuccokat.

Na, erre felkapom a fejem, azzal a lendülettel odaérkezem, elfordítom a kulcsot, és feltépem az ajtót. Apám homloka csupa ránc, és meglepődve néz rám, mintha csak azt jelentettem volna be, hogy a lányokat szeretem. Azonban aki a legjobban megszeppent kettőnk közül, az én voltam.

- Hogy értetted, hogy holnap suli?

× Prológus - Őrült Kalapos ×

Zenéért katt

Összefirkált, kopott falak körülöttem. Ujjaim monoton ütemben dobolnak a már tiszta felületű mahagóni asztalkámon. A falat nézem, miközben várok. Tíz éve még tiszták és fehérek voltak, de idekerültem, és a hatalmas fantáziám átvette az irányítást az elmém felett. Legalábbis nekem ezt mondták. Papír híján be kellett érnem ezzel a felülettel, s mikor úgy éreztem, hogy el kell bújnom a világ sok mocska elől, csak leültem, és rajzoltam. Szóval az időm legnagyobb részében ezt csináltam. A nevelők nem örültek neki, de nem lehetett nekem parancsolni. Így most ha valaki egy pillantást vet a művemre, különböző furcsa alakra figyelhet fel. Végigsiklattam a szemem a négy téglaóriáson, és elégedetten bólintottam. Arc nélküli alakok, furcsa kalappal a fejükön. Erre a nevelőnőm azt mondta, hogy kiakasztó, és rendkívül beteg. Szerintem pedig csupán egy önarckép. Még kicsi voltam, mikor anyukám elmesélte nekem Alice történetét, aki beleesett egy lyukba, és eljutott egy varázslatos világba, ahol mindenféle különleges személlyel találkozott. Ezután tudtam, hogy anya ezt azért mesélte el, mert én is szereplek a történetben. Mert én vagyok az őrült kalapos. Arcot azért nem rajzoltam, mert nem tudtam elképzelni magamat. Persze tudom, a tükör mit mutat, de abban hiszek, hogy ez csak egy álca, ami eltakarja a valódi arcunkat, így az emberek már akkor tudnak ítélkezni felettünk, mikor még meg sem ismertek. Ezzel a húzással csak adni akartam egy esélyt az embereknek, hogy olyannak képzeljenek el, amilyennek szeretnének. De azért a vörös hajamat meghagytam, hiszen az az egyetlen dolog, amit szeretek magamon.

És hogy mi volt még ott? Nagy, mosolyra húzódó szájak, öltönyös nyulak, és mindenféle különös, elképzelhetetlen alak. Valamint feliratok. Imádok írni. Egyszer egy lány bejött hozzám, és megnézte a művemet. Egészen tetszett neki, aztán meglátta azt a feliratot a sarokban. 'Pirosra festjük a fehér rózsákat. Minden egyes árnyalat egy másik ember arcáról.' Elkerekedett szemekkel nézte egy darabig, ízlelgette magában ezt a két mondatot, majd rám nézett, és kirohant a szobából. Gondolom, nem értékelte az elvont stílusomat.

És most itt ülök, várok a szerető szüleimre. Azokra az emberekre, akik úgy látták, hogy a lányuk egy elvetemült őrült, és ezért bezáratták, megfosztva ezzel őt a gyerekkortól, barátoktól, és az első szerelemtől. Nem mintha minderre szükségem lett volna, elvoltam én a saját kis világomban. Mikor délutánonként be kellett ülnünk, és tanulni, én csak fogtam magam, és rajzolgattam, néha annyira belemerülve, hogy észre sem vettem, hogy dúdolgatok közben. Ennek természetesen nem örültek, de nem volt mit tenni. Nem tudtak rábírni arra, hogy tanuljak, és mégis tudtam mindent, amit kérdeztek. A hátam mögött a nevelők csak Varázsceruzának hívtak. Utáltam is. Ahogy utálom a szüleimet is, mert magamra hagytak.

Az óra mutatói egyre csak haladnak előre, de még mindig nem történik semmi. Úgy érzem, mindenem el van zsibbadva. Felpattanok a székről, mintha csak megharapott volna valami. A hirtelen mozdulattól a bútordarab felborul, és hangos csattanással összetalálkozik a padlóval. A teljes csendben ez a hang felér egy bomba robbanásával. Lehajolok, hogy felállítsam, és a kalapom után kapok, ami majdnem leesett a fejemről. Betolom a széket, épp akkor, mikor a szobám ajtaja kinyílik. Rose nevelőnő lép be rajta, arcán önelégült mosollyal. Végre megszabadulhat tőlem.

- Nos, Cassandra, a szüleid kinn várnak. Menj, és köszönj nekik!

Már megint csak a parancsolgatás. Ezek mást nem is tudnak. Unottan megforgatom a szemem, jelezve, hogy kicsit sem érdekel, és legszívesebben a pokolba küldeném őt is, és a szüleimet is.

- És mi van, ha nem akarok velük beszélni? - kérdezem, erősen megnyomva a mondat második részét, de Rose-t nem érdekli a lelki világom. Mintha nekem lenne olyanom. Közelebb lép, és megragadja a karomat, majd az ajtó felé rángat, úgy suttogja a fülembe.

- Kicsit sem izgat, mit akarsz, sőt, senki sem érdekel. Végre elmész innen, így vagy úgy, de nem maradsz itt.

Mikor a szüleim látóterébe érünk, enged a szorításon, és szó szerint a két felnőtt közé lök. Azok ketten úgy méregetnek, mintha még sosem láttak volna. Mondjuk tíz év hosszú idő, megnőttem, meg ilyenek. De ők cseppet sem változtak. Mindketten ölelgetni kezdenek, és olyan dolgokról csacsognak, amelyek kicsit sem foglalkoztatnak. Maguk után húznak a kijárat felé, miközben én a fogamat csikorgatom, és azt kívánom, bár meg se születtem volna.

× Blog nyitása - Bemutatkozás ×

Helló! Sziasztok!
Szeretettel üdvözlök mindenkit frissen nyíló blogomon, melyen egy tőlem nem túl megszokott témával fog foglalkozni. Ezer éve volt már, hogy fanfiction-t írtam, így most nagy váltás számomra, hogy újra ezzel jelentkezem. De hogy miről is lesz szó itt? Máris elmondom!





A blogról röviden:
Cassie Williamson korántsem átlagos lány. Kiskora óta nagy rajongója Alice történetének, és elhitette magával, hogy ő is a mese részese, s emiatt 10 évig egy elmegyógyintézetben tengette mindennapjait. Most, 17 évesen végre kiengedték, és elküldték egy gimnáziumba, hogy érettségizzen le. Azonban Cassie korántsem gyógyult ki hóbortjából. Csak Őrült Kalaposnak hívatja magát, furcsa ruhákban jár, különös dolgokat szeret, és őrültségeket csinál. Az iskola szépfiúja, Dylan is azt gondolja róla, hogy megzakkant, ahogy mindenki más is. Azonban mikor egy vészhelyzet során a lánnyal kettesben maradnak, rádöbben, hogy a lányban több van, mint őrültség. Maga a gonosz.

Tehát mint remélhetőleg érezhető, egy Alice Csodaországban ff-ről lesz szó, s annak is középpontjában az Őrült kalapos alakja állna. Remélem nem fogok majd csalódást okozni, és kellő izgalom, félelem, valamint őrültség lesz a blogban. Ha tetszik, iratkozzatok fel nyugodtan.

Nagyon nagy köszönetet szeretnék mondani Kol Adelaide-nek, mert nélküle a blog nem létezhetne ilyen formájában. Kóla, te vagy a legjobb! ;)


Magamról pedig pár információ:
- 16 éve boldogítom a Földnek nevezett bolygót, és minden kedves lakosát.
- Imádom a fura, paranormális, kicsit sem hétköznapi dolgokat.
- Az íráson kívül imádok táncolni, olvasni, sétálni, és zenét hallgatni. (Skillet forever)
- Azt mondják, vicces személy vagyok, de én úgy gondolom, hogy inkább cinikus és szarkasztikus.
- Elég fura nézeteim vannak a világról.
- Képes vagyok órákat gondolkodni a semmiről.

Ha ez a kis összefoglaló felkeltette a figyelmedet, és szeretnél megismerni, nyugodtan írj rám. ( Elérhetőségek fül.)
xx. Laurette